 |
| A fiatal Friedrich Nietzsche |
Erről a hat szóról az embernek azonnal eszébe jut Friedrich Nietzsche híres mondata: „Az őrült közéjük vetette magát, szinte átlyukasztva őket a tekintetével. — „Hova lett Isten? — kiáltott föl. — Majd én megmondom nektek! Megöltük őt — ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian!”
Hogy jutott el idáig egy akkor 38 éves fiatalember, hogy papírra vesse ezeket a sorokat?
Legalább három élmény határozta meg Nietzsche gondolkozását: Legelőször apja korai elvesztése hatott rá fájdalmasan. Ez különösen is megrázta, hiszen apja evangélikus lelkészként éppen Isten szolgálja volt, s mégis lassan, fájdalmasan és rengeteget szenvedve halt meg.
Ő maga is rengeteget szenvedett törékeny egészsége miatt, a saját életében is úgy érezte, hogy teljesen egyedül van a fájdalmai között, nincs aki segítsen rajta. Testi fájdalmai mellett lelki kínokat is hordozott, egyetemi előadása érdeklődés hiányában elmaradtak, nehezen talált társat és sokat küzdött a magánnyal is.
Harmadrészt megdöbbentette kora képmutató, merev kereszténysége és annak távolsága a világtól. Kora kereszténységének nem volt aktuális és eleven válasza a kor kihívásaira, Nietzsche nem találkozott igazán élő hitű, hitüket magvalló keresztény emberekkel.
Ezeket a rossz tapasztalatokat összesűrítve mondta ki Nietzsche, hogy mindez csak úgy történhet meg, ha már meghalt az Isten.
Nietzsche ennek nem örült, hanem sokáig szenvedett a tudattól, hogy meghalt az Isten! A világon talán ő gondolta végig a legmélyebben, hogy milyen az a világ, amelyben már nincs szava az Istennek, s ez nagyon fájt neki: „És mi öltük meg őt! Mivel vigasztaljuk magunkat mi, minden gyilkosok gyilkosai? A világ eleddig legszentebbje és leghatalmasabbja elvérzett késszúrásainktól — ki törli le rólunk a vérét? Milyen vízzel mossuk le magunkról? Miféle vezeklést, milyen szent játékot találjunk ki önmagunknak?”
Ezt a fájdalmat és örömtelenséget élte át Tóth Árpád is amikor – Nietzsche nyomán – megfogalmazza ugyanezt a szomorú gondolatot:
„És úgy érzem, e fájó arcnak
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az Isten véres gyilkosa…”
Nietzsche tudta, hogy valakinek át kell vennie Isten helyét és végső elkeseredésében elkezdett felépíteni egy Isten nélküli világot, ahol csak az erő és az erős ember uralkodhat, s a gyengének menthetetlenül el kell buknia. Felépített egy emberfeletti emberekkel teli világot, olyan csodálatos teremtményekből, akik átveszik Isten helyét. (Micsoda paradoxon, hogy egy olyan ember fantáziált az Übermensch -ről, aki betegsége és erőtlensége miatt olykor hónapokig nem tudott kikelni a saját ágyból sem...)
Ez az ami nem ment neki, s már a gondolatba is szó szerint beleőrült.
 |
| Nietzsche elborult elmével |
Lelkészként vallom, hogy mindez törvényszerű volt, mert ha valaki megpróbálja elképzelni az Isten nélküli világot és helyette felépít egy egocentrikus életet, annak csak bukás lehet a vége.
Nietzsche elveszi az embertől a hatalmas Istent, aki gondot visel az emberre, és az értelmetlenek tűnő élethelyzetekben is irányt mutat, és egy szánalmas semmit add neki: önmagát. S az ember megdöbbenve áll önmaga istensége előtt, s ahelyett, hogy - amint Nietzsche várná - szárnyalna, inkább összetörik.
A Isten nélküli világ nem új perspektívákat tár az ember elé, hanem inkább elkeseredettségbe taszít mindenkit.
Nietzsche egész élete, tündöklése és bukása, egy különleges prédikáció az Isten könyvéből. Szerencsétlen sorsával megcáfolta mindazt, amiben hitt, és amit hirdetett.
„A világ az erősekké, vesszenek a gyengék!”– hirdette, s pont egy szánalmas, Nietzschét mélyen megindító esemény borította el végleg az elméjét.
Hideg téli napon Torino utcáján egy fával megrakott szekeret látott, amit a csúszós úton egy ló húzott. Szerencsétlen állat nehezen bírt az irdatlan súllyal, és a patái állandóan szétcsúsztak a macskaköveken. A ló gazdája a bakon ülve ostorával verte az állatot, amelynek izmai megfeszültek, izzadt, zilált, és szenvedett. Az éppen arra sétáló Nietzschét annyira megrázta ez a jelenet, hogy oda futott a lóhoz, és mélységesen megindultan átölelte a kínlódó állat nyakát. Ez volt az utolsó tiszta pillanat az életében.
Nietzsche – bár mindenkinél komolyabban és mélyebben – de csak elképzelte, hogy milyen lehet egy Isten nélküli világ, már ezt sem bírta elviselni tiszta elmével. Számára ez a kérdés más volt, mint a felszínes istentelenség vagy a közömbösség a túlvilági dolgok iránt. Nietzsche lépésről – lépésre haladt, és felépített egy Isten nélküli világot, egészen addig, míg ennek a világnak a súlya rádőlt és elborította az elméjét.
Idegösszeomlása után, az Istennel és a világgal veszekedve, gyengén és elborult elmével élt 10 éven keresztül egészen haláláig. Megzavarodott elmével egyre tébolyultabb leveleket írt barátainak, amelyekben önmagát hol Dionüszosznak hol a Megváltónak tartotta.
Lassan testi ereje is elhagyta és 1900. augusztus 25.-én Weimarban örökre lehunyta a szemét. Alig 56 éves volt...
Nietzsche elveszi az embertől a hatalmas Istent, aki gondot visel az emberre, és az értelmetlenek tűnő élethelyzetekben is irányt mutat, és egy szánalmas semmit add neki: önmagát. S az ember megdöbbenve áll önmaga istensége előtt, s ahelyett, hogy - amint Nietzsche várná - szárnyalna, inkább összetörik.
A Isten nélküli világ nem új perspektívákat tár az ember elé, hanem inkább elkeseredettségbe taszít mindenkit.
Nietzsche egész élete, tündöklése és bukása, egy különleges prédikáció az Isten könyvéből. Szerencsétlen sorsával megcáfolta mindazt, amiben hitt, és amit hirdetett.
„A világ az erősekké, vesszenek a gyengék!”– hirdette, s pont egy szánalmas, Nietzschét mélyen megindító esemény borította el végleg az elméjét.
Hideg téli napon Torino utcáján egy fával megrakott szekeret látott, amit a csúszós úton egy ló húzott. Szerencsétlen állat nehezen bírt az irdatlan súllyal, és a patái állandóan szétcsúsztak a macskaköveken. A ló gazdája a bakon ülve ostorával verte az állatot, amelynek izmai megfeszültek, izzadt, zilált, és szenvedett. Az éppen arra sétáló Nietzschét annyira megrázta ez a jelenet, hogy oda futott a lóhoz, és mélységesen megindultan átölelte a kínlódó állat nyakát. Ez volt az utolsó tiszta pillanat az életében.
Nietzsche – bár mindenkinél komolyabban és mélyebben – de csak elképzelte, hogy milyen lehet egy Isten nélküli világ, már ezt sem bírta elviselni tiszta elmével. Számára ez a kérdés más volt, mint a felszínes istentelenség vagy a közömbösség a túlvilági dolgok iránt. Nietzsche lépésről – lépésre haladt, és felépített egy Isten nélküli világot, egészen addig, míg ennek a világnak a súlya rádőlt és elborította az elméjét.
Idegösszeomlása után, az Istennel és a világgal veszekedve, gyengén és elborult elmével élt 10 éven keresztül egészen haláláig. Megzavarodott elmével egyre tébolyultabb leveleket írt barátainak, amelyekben önmagát hol Dionüszosznak hol a Megváltónak tartotta.
Lassan testi ereje is elhagyta és 1900. augusztus 25.-én Weimarban örökre lehunyta a szemét. Alig 56 éves volt...
Igazzá vált a Nietzsche által megfogalmazott gondolat, mai modern graffiti által átírt változata: „Isten meghalt - Nietzsche. Nietzsche meghalt – Isten.”
Meggyőződésem, hogy rossz ez a graffiti, mert egyfajta gúnyt sugall az Isten felől, pedig Isten nem örült Nietzsche ilyen szomorú halálának. Végtelen szánalommal nézte az ellene küzdő és ebbe a harcba beleőrülő gyermekét, aki éppen Isten – általa elképzelt – halálának a súlyát nem tudta feldolgozni.
S te, aki gyorsan, kapkodva felírtad ezeket a sorokat, elgondolkoztál, hogy mindez mit jelent?
Tudtad, hogy ezt a hat szót, egy német evangélikus lelkész fia, mennyi gondolkozás, mennyi fájdalom után írta le?
Ha mindezt te is átszenvedted, átgondoltad, akkor tisztellek érte. Ha csak a „tabu törés izgalma vonzott”, akkor próbáld meg máshogy levezetni a felesleges energiáidat.
Mondjuk gondolkozz el azon, hogy miért csak félig igaz, amit Nietzsche leírt! Félig igaz, mert mi emberek tényleg megöltük az Istent, keresztre vertük, de Ő nem maradt a sírba, hanem feltámadt és ma is él. Él és mindannyiunkat hív magához, mert nem a nietzschei véget szán neked és nekem, hanem egy egészen más sorsot! Találkozást az ÉLŐ Istennel!
Meggyőződésem, hogy rossz ez a graffiti, mert egyfajta gúnyt sugall az Isten felől, pedig Isten nem örült Nietzsche ilyen szomorú halálának. Végtelen szánalommal nézte az ellene küzdő és ebbe a harcba beleőrülő gyermekét, aki éppen Isten – általa elképzelt – halálának a súlyát nem tudta feldolgozni.
S te, aki gyorsan, kapkodva felírtad ezeket a sorokat, elgondolkoztál, hogy mindez mit jelent?
Tudtad, hogy ezt a hat szót, egy német evangélikus lelkész fia, mennyi gondolkozás, mennyi fájdalom után írta le?
Ha mindezt te is átszenvedted, átgondoltad, akkor tisztellek érte. Ha csak a „tabu törés izgalma vonzott”, akkor próbáld meg máshogy levezetni a felesleges energiáidat.
Mondjuk gondolkozz el azon, hogy miért csak félig igaz, amit Nietzsche leírt! Félig igaz, mert mi emberek tényleg megöltük az Istent, keresztre vertük, de Ő nem maradt a sírba, hanem feltámadt és ma is él. Él és mindannyiunkat hív magához, mert nem a nietzschei véget szán neked és nekem, hanem egy egészen más sorsot! Találkozást az ÉLŐ Istennel!
Megkapta a +1 -et a googleplusz-ban .... Igy igaz!
VálaszTörlés