Emlékezésként Rác Andrástól - aki tizenévesként élte át a háborút Sztehlo Gábor egyik otthonában - idézek néhány mondatot.
"A nagytiszteletű úr elemében volt a háború alatt. Egész nap járt - kelt. A legtöbb ember, aki Sztehloval találkozott, nem tudott vele szemben hűvös lenni. Vagy azonnal megutálta, mert mindig mást csinált, mint a többi. Voltak olyanok is, akik féltek tőle, mert mindig váratlan dolgokat csinált, azt, amit helyesnek tartott. Nem helyeselték a felettesei sem, amiket csinált, mert túl veszélyesnek tartották, hogy az egyházra rossz fényt vet.....
Másokat meg egyszeriben úgy meg tudott fogni, hogy azonnal az érezték, hogy itt minden úgy van rendjén, ahogy nagytiszteletű úr mondja, mert az a jó. Nagyon jó, biztonságot sugárzó ember volt, de valamelyest hirtelen is. De nem tipikusan kolerikus. Csak a gyerekekért harcolva csapott az asztalra... Nem volt egy szent, nem volt angyal, mondhatnám egy robusztus ember volt, felvidéki ősökkel, sose éreztem, hogy szent lenne, csak azt éreztem, hogy olyan ember, akinek a számára Isten és Krisztus valóság, benne élt, és ő úgy érezte, hogy emiatt olyan, amilyen, ő csak azt csinálja, ami a kötelessége, de a kötelessége összefügg a hitével. Tudja, ma olyan rohadt nagy szükség lenne ilyen emberekre."
(Miklya Luzsányi Mónika: Hogy véget érjen a sötétség)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése